Toldi-trilógia

A trilógia három önálló, de több szempontból is összefüggő, összekapcsolható műből áll. Eredetileg Aranynak nem állt szándékában, hogy a Toldiból trilógiát alkosson, de az első rész, a Toldi sikere után a hozzáértők, a barátok és a közönség biztatására hozzákezdett a folytatáshoz.

Toldi
""Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról..."
Ilosvai
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját."

Első ének

"Nyomó rudat félkezével kapta vala, Buda felé azzal utat mutatja vala"
Ilosvai
Nyári forróság perzseli az alföldi tájat, a szolgák a szénaboglyák árnyában hűsölnek, egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Toldi Miklós az úton elvonuló sereget nézi sóvár tekintettel. Az ifjú is katona szeretne lenni, úgy, ahogy apja és testvérbátyja, György is, aki a királyfi mellett nőtt fel, mint annak barátja. Míg bátyja a királyi udvarban a lovagok fényes életét éli, addig a kisebbik fiú, Miklós az atyai birtokon a parasztjaival egy sorban dolgozik. Az elvonuló sereg Laczfi nádor hada. A nádor hetykén szólítja meg a fiút, aki hatalmas vendégoldallal a vállán áll az út mellett.
""Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?"
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivül is hallik.
"Hm, paraszt én!" emígy füstölög magában,
hát ki volna úr más széles e határban? T
oldi György talán, a rókalelkű bátyja,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?
Én paraszt? én? - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyedén forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa..."
Az egész sereg bámulattal nézi a "paraszt" megdöbbentő erejét, de a vezér hiába biztatja a legényeit, egyik sem mer kiállni a roppant erejű fiúval. A vitézek csak azon sajnálkoznak, hogyha nem parasztnak születik, milyen remek katona vált volna belőle.

Második ének
Miklós sértetten dúl-fúl magában, miközben hazatér. Otthon nagy sürgés-forgás fogadja, mintha lakodalomra készülnének a Toldi-házban. A nagy készülődés oka a nagyobbik fiú, György látogatása. György úr hidegen köszönti anyját, öccsét szinte szóra sem méltatja. Mikor betoppan Miklós, ölelné bátyját, de ő durván eltaszítja magától. Hiszen most van a munka dandárja, és ahelyett, hogy dolgozna, félbehagyta munkáját, és a jó ebéd illata csalta el a mezőről. Még anyját sem tiszteli, arra is rárivall, mikor a kisebbik fia védelmére kel. Miklós ezt már nem bírja tovább hallgatni, haragtól bőszült szívvel támad a bátyjára. Ha ő semmire sem jó, alkalmatlan parasztnak éppúgy, mint katonának, akkor hadd menjen a saját útjára. Adja ki a bátyja atyai jussát, és ö azonnal elhagyja a házat. György válaszul pofon vágja, ez az a juss, amire tőle számíthat.
"Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszúállás költözik beléje;
Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya..."
Édesanyjuk a két fia közé veti magát. Miklós néma haragjában, magára hagyja az ünneplőket, és az udvar egyik távoli zugába húzódik.

Harmadik ének
Bezzeg a házban senki sem búslakodik. György úr és cimborái vígan mulatoznak a házban és az udvaron. Mikor Toldi észreveszi, ahogy az öccse egymagában ül az udvar egy távoli szegletébe húzódva, ingerelni kezdi legényeit.
,,..Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában...
Gunnyaszt, vagy dög is már?
 lássuk, fölrepül-e? Meg kell
a palánkot döngetni körülep"
Persze több sem kellett a cimboráknak; Miklós egy ideig némán törte a bosszantásokat, ám amikor egy dárda megsebesítette a vállát, felkapta azt a malomkövet, melyen ült, és a legények közé hajította. A kő eltalálta György egyik legényét, aki menten szörnyethalt. A gyilkossá lett Miklósnak menekülnie kell a szülői házból. Az álnok György úr bár fájlalja legénye elvesztését, de örül a dolgok ilyetén fordulásának, hiszen így módja nyílik öccse javainak a megszerzésére.

Negyedik ének
Miklósra a bujdosók nehéz sorsa várt. Bolyongott a nádasban és az erdőben, nyugalmat sehol sem lelt. Éhségét és szomját madártojással csillapította. A mű egyik legszebb része az álomallegória, amelyben a költő hősének elalvása előtti lelkiállapotát a pillangó félénk mozgásával, viselkedésével érzékelteti:
"Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig..."
A nádasban ismerjük meg a Toldi új szereplőjét, a hűséges cselédet, Bencét. Toldi Lörincné küldte élelemmel fia felkeresésére. Három nap után talált rá gazdájára a hűséges szolga. Miklós elmondja neki, hogy ő nem arra született, hogy egész életében számkivetettként éljen, inkább világgá megy. Bence nehéz szívvel fogadta ifjú gazdájának döntését, és megpróbálja róla lebeszélni. Hiszen György úr hamarosan elhagyja a házat, és ő újra visszatérhet régi, kedves otthonába. Miklós öreg szolgájával azt üzeni édesanyjának, hogy bár most rosszul áll a sorsa fiának, de csodálatos tetteket fog ő még végrehajtani, olyanokat, melyekre méltán lesz büszke az édesanyja.

Ötödik ének
Ahogy beköszöntött az este, Miklós útnak indult. Ám nem tudta rászánni magát, hogy búcsú nélkül hagyja el édesanyját, ezért visszafordult. A sötétben véletlenül egy farkasfészekre lépett, melyben két kis kölyök aludt. Megsimogatta a kölyköket, ám vesztére cselekedett, mert visszatért az anyafarkas, és kis idő multán rárontott a hím farkas is. Öldöklő csata kezdődött Miklós és a vadállatok között, ám roppant erejével Miklós leterítette a két fenevadat. S mire végzett a hímmel és a nősténnyel, már a farkasfiakban sem volt élet. A két elpusztított állat mellett gondolkodik az ő farkasáról, Györgyről. Az összehasonlitásban különbek a farkasok, akik csak akkor támadnak, ha fészküket védik, vagy élelmet keresnek maguknak.
"Miklós az elméjét mindenképpen hányta,
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
Őt elnyelni vágyó rossz szívű bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja őt megenni,
Mért akar hóhéra, nem testvére lenni?
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára?"
Miklósnak az is eszébe jut, hogy mi történne, ha végezne testvérével, de tudja, ő nem fordulhat saját vére ellen, a bosszúállás dolgát az Istenre kell bízni, ő az, aki látja az igazat.
A két farkast a vállára kapta, és így indult a szülői házba.

Hatodik ének
Miklós hazaért a faluszéli házba, és mint aki lopni jár, lábujjhegyen osont be a házba. A bátyja szobája előtt alvó őrök ruháit lándzsával a földre szegezte, majd bement bátyja szobájába. Bármit tehetett volna az alvó emberrel, ám egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak azt akarta tudatni vele, hogy itt járt. Óvatosan benyit édesanyja szobájába. Megható a találkozás. Zokogva ölelik egymást. Miklós nyugtatni, vigasztalni próbálja édesanyját. Miután megérlelődött benne a terve, tisztábban kezdi látni a jövőt:
"Nagy erőt érzek mind a két karomban,
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édesapámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irigység miatt megszakad a lépe."
A felriadt üldözők elől újra menekülni kényszerül Miklós.

Hetedik ének
Miklósnak kedvez a jó szerencse, hatalmas vihar kerekedett, így üldözőnek, élükön a kígyólelkű György úrral, fel kellett adniuk a keresését.
Miklós a negyedik napon meglátja messziről a Budai Várat; Rákos mezejére érkezett. Egy temető mellett éri az este. Megdöbbenve figyel fel egy sírhalomra boruló gyászruhás, zokogó asszonyra. Mintha édesanyja lenne, de nem, "csak szakasztott mása". Az özvegytől megtudja, hogy aznap temette el két vitéz fiát. A síró asszony elmondja az ifjúnak, hogy a Duna szigetén egy cseh bajnok volt fiai gyilkosa, aki már hetek óta nem talált legyőzőre a magyar lovagok között. Sok ifjú vitéz lelte általa halálát a magyar nemzet csúfjára. Miklós megígéri, hogy bosszút áll a csehen.

Nyolcadik ének
Ebben az énekben nem Miklós a főszereplő. György kigondolta magában célját, hogyan kaparinthatná meg öccse birtokát. Felmegy a királyi udvarba, és álnok szavaival próbálja rávenni a királyt, hogy öccse birtokrészét adományozza neki. Ebben a részben jelenik meg Lajos király. Csak most tudja meg, hogy Györgynek öccse is van. György ismertetése szerint erős, de lusta és korhely, jóra semmi kedve; az elhunyt apa helyett a szerető báty hiába próbálkozott jó útra téríteni. Ráadásul a minap szántszándékkal megölte egyik szerető szolgáját. Lajos király egymás után hoz érveket, hogy Miklós végül is kegyelmet kaphasson, de György mindegyikre tud olyan választ adni, hogy öccsén már nem lehet segíteni. Lajos utolsó lehetőségként említi, hogy a cseh bajnok legyőzésével kegyelmet kaphat. Mint kiderült a beszámolóból, Miklós már elmenekült a háztól. A király és György párbeszédéből egyértelműen kiderült György aljas szándéka: királyi adománylevelet óhajtott szerezni a maga számára öccse vagyonáról. A király végül is csapdát állit Györgynek:
"Öcséd örökségét, jól van, elfogadom,
S rá te vagy a legméltóbb, tehát néked adom:
Olyan feltétellel adom pedig néked,
Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzed,
Vár fokára tűzöd a levágott fejet:
Úgy nyered királyi függő pecsétemet"
Rögvest megváltozott György úrfi, hiszen lehetetlenség lenne, hogy ő szálljon szembe a cseh bajnokkal. Megsemmisítő erkölcsi vereséget szenvedett, célját nem érte el, harapófogóba került; válaszolnia kellett:
"Mondom: nekem nem kell az öcsém vagyona,
Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja."
Hazament s nekiállt otthon a hajának,
Nekiesett tépni, homlokát öklözni;
Csak lesték a szolgák: kell-e már kötözni."

Kilencedik ének
Miklós éhesen, fáradtan, pénz nélkül bolyong Pesten, mikor hirtelen nagy zsivaj támadt körülötte. A vágóhídról elszabadult egy szilaj bika. Mindenki fejvesztve menekül, még a mészároslegények is biztos fedezéket keresnek, onnan biztatják a vágóhíd hat erős kutyáját az elszabadult állat megfékezésére. A bika lerázza magáról a kutyákat; tör-zúz mindent, ami útjába kerül, de Miklósnak sikerül megfékeznie a háborgó állatot. Miklós hősies tettéért azonban még egy jó szóra sem számíthat, még azt sem engedik meg neki, hogy a vágószínben kipihenje magát, mindössze egy darab májat vetnek elé, mint egy koldus kutyának.
Magányos, megalázott, helyzetében döbben rá arra, hogy nem tudja az özvegynek adott szavát állni, páncél és megfelelő fegyverzet nélkül nem tud kiállni a cseh lovag ellen, a "rongyost" a küzdőtér közelébe sem engedik. Abban a reményben, hogy hátha ott találja még a két hősi halott édesanyját, rohan vissza a temetőbe. A fiúknak volt megfelelő öltözetük a bajvíváshoz, csak el kell kérnie. Hiába csillan fel a remény; az özvegyet nem találja. Végtelen fáradtságtól elgyengülve elalszik egy sírhalom tetején.

Tizedik ének
Mint a mesében, váratlanul megoldódik minden. Miklóst lódobogás veri fel álmából. Csodák csodája, a lovasban az öreg Bencét ismeri fel, akit édesanyja küldött a fiához, hogy legyen neki "hű ápoló cselédje". A cipóban, amelyet édesanyja maga sütött, száz arany bújt meg. Váratlanul megváltozott a világ a főhős számára. Egy aranyat nagy örömében elmulat Bencével a közeli csárdában, majd másnap megvásárolja a lovagi felszerelést.

Tizenegyedik ének
Ahogy megvirradt, Miklós egy csónakkal átkelt Budára, és megvett mindent, amire szüksége volt a viadalra. Az édesanyjától kapott pénzből jutott szép aranyos fegyverre, ruhára és cifra, új, ezüstös-aranyos, sallangos szerszámra Rigó lovának. Ahogy visszatért a csárdába, rögtön magára öltötte ékes lovagi viseletét, így indult a küzdelembe. Budán már minden készen állt a viadalra, a cseh lovag elbizakodottan várta új ellenfelét.
"Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni."
Ám a pesti oldalon feltűnt egy ismeretlen lovag, akit a tömeg örömujjongások közepette köszöntött. Az ismeretlen lovag a szokásoknak megfelelően leveszi fehér sisaktollát, amelyet a király vitézei azonnal átvisznek a bajnoknak, így megtörtént párbajra hívás. A hírnökök azonnal tudatják a királlyal, hogy egy magyar vitáz párbajra hívta a cseh lovagot, aki kíséretével rögtön a párbaj helyszínére siet. Közben a két lovag egyszerre indul a párviadalra, Miklós Pestről, a cseh bajnok Budáról. Egyszerre érnek a párviadal helyszínére, Miklós ahogy partra ér, rögvest elrúgja a csónakot. Hiszen a párviadalból csak egyikük távozhat élve.
A bajvívás előtt Miklós kezét nyújtja a lovagnak, és úgy megszorítja a vitéz vaskesztyűs kezét, hogy a vér serken ki belőle. Igazi bajvívásra nem is került sor.
"Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.
Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
Rángatá a csehet szörnyű erejével."
A cseh lovag életéért könyörgött Miklósnak, aki megkegyelmezett neki. A felajánlott vagyont azért fogadta el tőle, mert azt a két fiát gyászoló özvegynek szánta. A cseh azonban nem viselkedett lovaghoz méltón.
"Mindent felfogadott a bajnok ijedten,
S békével mentek a csónak felé ketten:
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról nekivág orozva.
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében.
Leborult a nagy cseh: "Kegyelem! irgalom!"
"Eredj, kérd Istentől: utad megmutatom.""
Miklós már nem kegyelmezett ellenfelének, levágta az alattomos vitéz fejét. Mikor Miklós felmutatta a cseh bajnok levágott fejét, nagy üdvrivalgás fogadta mind a két parton.

Tizenkettedik ének
A király örömmel látja, hogy végre egy bátor lovag megmentette a magyar vitézek becsületét. Hasztalan kérdezte kísérőit, köztük Toldit is, ki lehet az ismeretlen vitéz. Jutalmul a vitézé lesz Toldi gyilkos öccsének birtoka. A párviadal után tizenkét aranyos vitéz vezeti Toldit a király elé. Miklós felfedi múltját a király előtt, szavaiból kiderül, hogyan vált gyilkossá, miért kellett földönfutóként elhagynia szülői házát, a királytól most kegyelmét vagy büntetését kéri. Lajos király már tisztán látja az álnok György mesterkedéseit, miként akarta testvéröccsét elveszejteni. Leleplezi az udvar előtt a rókalelkű gaz mesterkedéseit. A király nemcsak megkegyelmez Miklósnak, de bátyja birtokát is nekiadományozza. Miklós azonban nem tart igényt kapzsi testvére birtokára, mindössze annyit kér Lajos királytól, hogy seregében hadd legyen ő is a közemberek egyike. A király Miklóst vitézei, testőrei közé fogadja, és saját kardját csatolja derekára. Miklós öröme akkor válik teljessé, mikor megérkezik édesanyja, aki így szemtanúja lehet fia dicsőségének.
"Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda dolgairól írtak krónikákat
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki országgal,
Örömest tanyázott víg cimborákkal.
Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket.
De, küvel nem ér föl egész világ örökre, -
Dicső híre-neve fennmaradt örökre."